Sokat vaciláltam azon, hogy feltöltsem-e az én drága kukoricás szendvicskémet, ui. annyira egyszerű kaja, és annyira fotózhatatlan, hogy az már talán nevetséges. Aztán úgy döntöttem, mégis itt a helye, mert mindenkinek tudnia kell, mennyire finom. Évekkel ezelőtt hetekig ezen éltem, és most újra rákattantam. Egyszerűen nem bírom abbahagyni, annyira a fogamhoz való. Imádom, ahogy a forró kukorica megolvasztja a sajtot, és azt is, ahogy minden lepotyogni igyekszik. Ezt képtelenség szépen enni, és direkt ez benne a jó. Úgy próbálom megakadályozni a kukoricaszemek szökését, hogy a tejfölt a szendvics legtetejébe teszem kötőanyagként. Ez a képen nem mutatott volna jól, ezért inkább legalulra kentem. A sonkát sem szoktam így felcsavarni, de muszáj volt valamit kitalálnom, hogy fotogén ételt faragjak belőle.
Egyébként kimondottan utálok szendvicset készíteni, mert olyan sokáig tart babrálni vele 2 fő számára, hogy azalatt az idő alatt akár egy komplett meleg ételt is össze lehet dobni. A kukoricásért azonban megéri fáradozni, és akkurátus módon szeletelgetni a hozzávalókat. ;-).